A Vihartársulat egy különleges színházi formáció, amely kizárólag saját színműveket visz színpadra. Előadásaink középpontjában a filozófia és a kvantumfizika határterületein mozgó, megválaszolatlan kérdések állnak – azok a mély, gyakran zavarba ejtő gondolatok, amelyek túlmutatnak a hétköznapi realitáson.
Munkánk célja, hogy a nézőt ne csupán szórakoztassuk, hanem belső utazásra hívjuk: gondolkodásra, kételkedésre, újrafogalmazásra késztetve őt. A valóság természetének kérdései, az idő és tér paradoxonjai, valamint az emberi tudat rejtélyei rendre visszatérő motívumai darabjainknak.
Abban hiszünk, hogy a színház nem csupán történetmesélés, hanem intellektuális kísérlet is lehet. A Vihartársulat hazai színházi közegben egyedülálló módon ötvözi a tudományos gondolkodást és a drámai művészetet. Produkcióink mélyre ható, sokszor provokatív kérdésekkel szembesítik a közönséget, ugyanakkor költői és érzékeny formában közelítik meg a legösszetettebb elméleti témákat is.
Arra törekszünk, hogy előadásaink után ne csak taps maradjon, hanem gondolatok, amelyek napokkal később is továbbrezegnek a nézőben. A Vihartársulat a kérdezés művészete – a bizonytalanság tisztelete és az igazság keresésének színpadi lenyomata.
Színdarabok
Színdarabok
A dráma koncepciója arra a platóni (és kicsit püthagoraszi) felfedezésre épül, mely szerint a háromdimenziós térben mindössze öt szabályos test létezik. Ez az öt káprázatos, konvex test nem más, mint a tetraéder, a hexaéder, az oktaéder, az ikozaéder és a dodekaéder. Platón azonban nem csupán felfedezte és meghatározta ezt az öt testet, hanem ezeknek feleltette meg az őselemek atomjainak formáit is. Így lett az hexaéder a föld, a tetraéder a tűz, az oktaéder a fém/ levegő, az ikozaéder a víz szimbóluma. A dodekaéderrel kapcsolatban viszont csupán homályos feltételezések maradtak utána.
Később Arisztotelésznek köszönhetően kiteljesedett a felsorolás. Ő az, aki az ötödik elemhez rendelte az étert, innen pedig már csak egyetlen lépés volt, hogy az őselemekhez társított szabályos testeket különféle jellemzőkkel ruházzák fel. A két neves gondolkodón kívül Kepler és Euklidész is kiemelt figyelmet szentelt annak az öt testnek, melyek tökéletesen illeszkednek a (mindenséget- azaz, jelen feltevés szerint a téridőt szimbolizáló) gömbbe.
Az öt, látszólag egymástól független, rövid jelenetből álló drámának nem célja, hogy a matematika szemszögéből vizsgálja a platóni testeket, ellenben azon a szilárd, talán kissé elvadult tézisen alapszik, hogy amennyiben a testek a térben szimmetrikusak, az időben is annak kell lenniük. Hogy ez pontosan mit is jelent, azt a Kedves Olvasó fantáziájára bízom, de lelkes laikusként a szabályos testekben az időkvantumok szerkezetét vélem felfedezni.*
Az öt, szürreális történet szabadon és lazán tükrözi az adott testnek tulajdonított jellemzőket, és sajátos nézőpontból tekint az időre – mint tőlünk, a létezőktől a legkevésbé sem független entitásra – illetve a kölcsönhatásokra, amelyek létrehozzák azt.
Összemosódhatnak a múlt és a jövő eseményei? Létezik egzakt jelen? Lehetséges összebarátkoznunk az idővel, hogy cinkosunkként tekintsünk rá; esetleg az uralmunk alá vonjuk?
Ezekben a kérdésekben két közös van: hogy mind valamilyen kapcsolatba hozhatóak az idő témakörével, és hogy mindet a platóni szabályos testek ihlették.
* Carlo Rovelli: „The world is not a collection of things, it is a collection of events.”
Az Aranyalma című mű alapja Federico García Lorca egyik legjelentősebb és egyben időtlen drámája, a Bernarda Alba háza, azonban mind a környezet, a nyelvezet; mind pedig a konfliktus fő motívumai modern színezetet kapnak. A Lorca-drámából ismert spanyol virtust pedig felváltja a görög istennők és nimfák hasonlóan heves temperamentuma.
Az Aranyalma helyszíne egy szabadulószoba; a Lorcánál megjelenő nyolc éves gyász jelentette bezártság így ebben a drámában pusztán egy hatvan perces családi kényszerprogrammá szelídül. Az Aranyalmában a Bernarda Alba házához hasonlóan három generáció jelenik meg, és a szereplők magukon hordozzák az eredeti műből ismert karakterek jellemvonásait.
Minden szereplő önmaga karikatúrájaként jelenik meg; a könnyűvérű Aphroditétől a hipszterként villogó (és klasszikus műveket folyvást rosszul idéző) Kalliopén át egészen az utolsó két szótagokat visszhangzó Echoig. A hölgyek vágyának tárgya a játék házigazdájaként jelenlévő Paris. A felszínre kerülő indulatokat a később megjelenő Erisz igyekszik szándékosan a végletekig fokozni.
A darabban kiváló magyar költők versei mellett helyet kapnak Jorge Luis Borges, Emanuel Swedenborg gondolatai, a szobából kijutás kulcsa pedig Eleai Zénón híres teknősbéka-paradoxona.
Mi történik, ha a szűzies, naiv, mélyen vallásos és igen harcias Jeanne d’Arc a kivégzése előtt egy börtöncellában találja magát a pökhendi, öntelt, hímsoviniszta Erwin Schrödingerrel?
Nézőpontok, hitrendszerek csatája; romantikus érvek és realista ellenérvek találkozása és szimbiózisa egy világban, ahol minden relatív. Egy világban, ahol az idő nem lineáris, ahol nem lehetetlen többször is meghalni, vagy éppen keringőzni a hóhérral. Egy olyan dimenzióban, amelyben az illúzió trónfosztja a valóságot, és a mágia csupán gúny.
A színdarab elsősorban az idő, a viszonylagosság, a valóság témáját boncolgatja olyan kiváló filozófusok gondolatai mentén, mint Nietzsche, Kierkegaard, Baudrillard, Borges, Kant, Heidegger, Plótinosz, Fukuyama vagy éppen Sartre. A szövegben Arany János, Karinthy Frigyes és Szabó Lőrinc idézetekkel is találkozunk.
Színdarabok
Színdarabok
A dráma koncepciója arra a platóni (és kicsit püthagoraszi) felfedezésre épül, mely szerint a háromdimenziós térben mindössze öt szabályos test létezik. Ez az öt káprázatos, konvex test nem más, mint a tetraéder, a hexaéder, az oktaéder, az ikozaéder és a dodekaéder. Platón azonban nem csupán felfedezte és meghatározta ezt az öt testet, hanem ezeknek feleltette meg az őselemek atomjainak formáit is. Így lett az hexaéder a föld, a tetraéder a tűz, az oktaéder a fém/ levegő, az ikozaéder a víz szimbóluma. A dodekaéderrel kapcsolatban viszont csupán homályos feltételezések maradtak utána.
Később Arisztotelésznek köszönhetően kiteljesedett a felsorolás. Ő az, aki az ötödik elemhez rendelte az étert, innen pedig már csak egyetlen lépés volt, hogy az őselemekhez társított szabályos testeket különféle jellemzőkkel ruházzák fel. A két neves gondolkodón kívül Kepler és Euklidész is kiemelt figyelmet szentelt annak az öt testnek, melyek tökéletesen illeszkednek a (mindenséget- azaz, jelen feltevés szerint a téridőt szimbolizáló) gömbbe.
Az öt, látszólag egymástól független, rövid jelenetből álló drámának nem célja, hogy a matematika szemszögéből vizsgálja a platóni testeket, ellenben azon a szilárd, talán kissé elvadult tézisen alapszik, hogy amennyiben a testek a térben szimmetrikusak, az időben is annak kell lenniük. Hogy ez pontosan mit is jelent, azt a Kedves Olvasó fantáziájára bízom, de lelkes laikusként a szabályos testekben az időkvantumok szerkezetét vélem felfedezni.*
Az öt, szürreális történet szabadon és lazán tükrözi az adott testnek tulajdonított jellemzőket, és sajátos nézőpontból tekint az időre – mint tőlünk, a létezőktől a legkevésbé sem független entitásra – illetve a kölcsönhatásokra, amelyek létrehozzák azt.
Összemosódhatnak a múlt és a jövő eseményei? Létezik egzakt jelen? Lehetséges összebarátkoznunk az idővel, hogy cinkosunkként tekintsünk rá; esetleg az uralmunk alá vonjuk?
Ezekben a kérdésekben két közös van: hogy mind valamilyen kapcsolatba hozhatóak az idő témakörével, és hogy mindet a platóni szabályos testek ihlették.
* Carlo Rovelli: „The world is not a collection of things, it is a collection of events.”
Az Aranyalma című mű alapja Federico García Lorca egyik legjelentősebb és egyben időtlen drámája, a Bernarda Alba háza, azonban mind a környezet, a nyelvezet; mind pedig a konfliktus fő motívumai modern színezetet kapnak. A Lorca-drámából ismert spanyol virtust pedig felváltja a görög istennők és nimfák hasonlóan heves temperamentuma.
Az Aranyalma helyszíne egy szabadulószoba; a Lorcánál megjelenő nyolc éves gyász jelentette bezártság így ebben a drámában pusztán egy hatvan perces családi kényszerprogrammá szelídül. Az Aranyalmában a Bernarda Alba házához hasonlóan három generáció jelenik meg, és a szereplők magukon hordozzák az eredeti műből ismert karakterek jellemvonásait.
Minden szereplő önmaga karikatúrájaként jelenik meg; a könnyűvérű Aphroditétől a hipszterként villogó (és klasszikus műveket folyvást rosszul idéző) Kalliopén át egészen az utolsó két szótagokat visszhangzó Echoig. A hölgyek vágyának tárgya a játék házigazdájaként jelenlévő Paris. A felszínre kerülő indulatokat a később megjelenő Erisz igyekszik szándékosan a végletekig fokozni.
A darabban kiváló magyar költők versei mellett helyet kapnak Jorge Luis Borges, Emanuel Swedenborg gondolatai, a szobából kijutás kulcsa pedig Eleai Zénón híres teknősbéka-paradoxona.
Mi történik, ha a szűzies, naiv, mélyen vallásos és igen harcias Jeanne d’Arc a kivégzése előtt egy börtöncellában találja magát a pökhendi, öntelt, hímsoviniszta Erwin Schrödingerrel?
Nézőpontok, hitrendszerek csatája; romantikus érvek és realista ellenérvek találkozása és szimbiózisa egy világban, ahol minden relatív. Egy világban, ahol az idő nem lineáris, ahol nem lehetetlen többször is meghalni, vagy éppen keringőzni a hóhérral. Egy olyan dimenzióban, amelyben az illúzió trónfosztja a valóságot, és a mágia csupán gúny.
A színdarab elsősorban az idő, a viszonylagosság, a valóság témáját boncolgatja olyan kiváló filozófusok gondolatai mentén, mint Nietzsche, Kierkegaard, Baudrillard, Borges, Kant, Heidegger, Plótinosz, Fukuyama vagy éppen Sartre. A szövegben Arany János, Karinthy Frigyes és Szabó Lőrinc idézetekkel is találkozunk.
Társulatunk
Társulatunk
Bozzay Ágnes
Kárpáti István
Rudas Attila
Görcsös Borbála
Komornik András
Szabó Éva
Nagy Bulcsú
Gyergyó Csenge
Nagy Ágnes Beáta
Szabó Rita
Héjja Balázs
Ölyüs Virág
Szeibert Andrea
A Zsanett tele van ellentétekkel, amikről aztán megsejtjük olvasás közben, hogy talán mégsem állnak olyan távol egymástól. Vallás és fizika, szent és profán, szabad akarat és determináció: ugyanannak az éremnek a két oldala csupán. Jelenkorba ültetett vallástörténelmi filozofálás fizikai köntösben. Kár lenne leragadnunk a történet szintjén, mert a hangulat sokkal lényegesebb, na meg a millió értékes kérdés, amiket felvet a darab és amiken megéri elmélázni. Teszi mindezt élvezetes párbeszédekkel, intellektualitásba ágyazott, humorral kevert cinizmussal. Igazi, hamisítatlan „Szabó Ritás” szöveg.
Talán Nézők vagyunk, talán nem. Isten tudja. De vajon mit érthetünk meg egyáltalán? Lehetünk-e Isten, vagy bárki más szószólói? Mit mondanak a múlt eseményei? Ki a felelős? És egyáltalán van? Itt vagyunk e világban és a tehetetlenség miatt üvöltünk. Mi az Igazság? Hol a Kinyilatkoztatás?
(Ehhez a gondolathoz képet is kaptunk, amit ide kattintva tekinthettek meg.)
Azt hiszed, mindent értesz? Szaladj neki újra! Minden alkalommal újabb és újabb réteget kap le magáról, egyre többet látsz majd a pőre valójából. Felkap, megtáncoltat, megráz vagy elringat, nem tudhatod előre. Imádom!
VÉGRE!!! Egy olyan darab,ami az agyat is megmozgatja!
Mindkettőnknek nagyon tetszett, biztosan jól illene valamelyik kortárs darabokat bemutató
fesztivál műsorába is!
Élmény volt az előadás, a tehetséges szereplők elvarázsoltak minket.
Mindent egybevéve, jól sikerült a produkció .
Gratulálok mindenkinek!